A II. világháború Európában 1945 május 7-én ért véget, amikor a franciaországi Reims városában - egy iskolaépületben, melyet a szövetségesek egy ideje főhadiszállásként használtak - hajnali 2 óra 41 perckor három német tábornok aláírta a fegyverszüneti megállapodás a szövetséges parancsnokok előtt. A három tábornok: Alfred Jodl vezérezredes, Hans Friedeburg admirális és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy. A szövetségesek részéről a fegyverszüneti tárgyalás résztvevői a következők voltak: Walter Bedell Smith tábornok (Eisenhower vezérkari főnöke), Carl Spaatz az USA légierejének parancsnoka, Frederick E. Morgan angol altábornagy a brit hadseregtől, Francois Sevez tábornok a francia vezérkartól és két szovjet tábornok: Ivan Csermurev és Ivan Szuszlaparov.

A reimsi fegyverszünet. A kép forrása: cheminsdememoire.gouv.fr

A fegyverszünetet négy példányban írták alá és 1945 május 7-én este 23 órától lépett érvénybe. A hírről Sztálin természetesen azonnal értesült és bár az aktuson jelen voltak tábornokai (két magasrangú tiszt is) mégis dühöngött azon, hogy az egészre nem keleten, a szerinte legfontosabb fronton került sor, hanem a nyugati szövetségeseknél, Franciaországban. Nem is fogadta el az egészet és már aznap követelni kezdte a ceremónia megismétlését Berlinben. Így végül másnap, május 8 -án, éjfél után a berlini karlshorsti katonai műszaki tiszti-iskola épületében is aláírták a fegyverszünetet, mégpedig Georgij Konsztantyinovics Zsukov tábornok, szovjet főparancsnok előtt (aki Sztálint képviselte).  A német fővárosban egyébként május másodikától nem dörögtek a fegyverek, a német főparancsnok, Helmut Weidling ekkor jelentette be a város kapitulációját. A front azonban túlhaladt Berlinen és egészen május 8-ig (sőt sok helyen még azt követően is néhány napig) harcoltak német alakulatok.

A berlini fegyverszüneten is három fős volt a német küldöttség, melyet május 8-án a német hadsereg három fegyvernemi vezetője alkotta: a szárazföldi erők, haditengerészet, légierő parancsnoka. A német küldöttséget Wilhelm Keitel tábornagy vezette, őt kísérte Friedeburg tengernagy és Stumpff repülő vezérezredes. A berlini aláíráson már megjelent Eisenhower helyettese is Arthur Tedder tábornok illetve Carl Spaatz tábornok és J. de Lattre de Tassigny francia hadseregparancsnok. 

Ázsiában a háború tovább folytatódott: májusban, júniusban sőt egész nyáron is. Az atombombák ledobását követően azonban (augusztus 6 és 9.) a japánok a megadás mellett döntöttek. A fegyverszünet aláírására csak 1945 szeptember 2-án került sor. Japán nevében Sigemicu Mamoru külügyminiszter írta alá a fegyverszünetet a Tókiói-öbölben horgonyzó amerikai Missouri csatahajó fedélzetén. 

A világháború ezzel mindenhol véget ért, mégpedig összesen 70 millió halálos áldozatot hagyva hátra, melyből közel 50 millióra tehető az európai harcokban elesettek és az egyéb háborús szörnyűségekben elhunytak száma.

Közvetlenül Caesar hatalomra kerülése előtt, a polgárháborúk sújtotta Rómában élt és volt hadvezér (hatalma csúcsán pedig consul és praetor) Lucius Licinius Lucullus, akiről az utókor többnyire hihetetlen lakomái miatt emlékezik meg. Noha ő volt a híres tigranocertai csata hőse (Kr.e. 69) - amelyben 80 ezres arméniai haderő harcolt az alig 40 ezres római hadsereggel, mely Lucullus vezetésével térdre kényszerítette Arméniát (Örmény Királyságot) - mégis a visszavonulását követő nagy római lakomái miatt hallunk róla inkább (neve pedig napjainkban inkább éttermek, ételbárok kapcsán kerül látókörünkbe).

Lucullus szobra. A kép forrása: imperiumromanum.pl

Lucullus noha plebejus származású volt (nem pedig előkelő patrícius), hírneves ősöket tudott felmutatni: nagyapja például consul volt (viselte a legmagasabb magistratúrát ami elérhető volt Rómában), édesapja pedig a praetori címig vitte (mely szintén nagyon rangos beosztásnak számított, afféle helytartó volt). Lucullus egész életét a szenátori-patrícius rend támogatásának szentelte, mégpedig a hírhedt Lucius Cornelius Sulla (Kr.e. 138-78) szolgálatában. Krisztus előtt 117-ben született és Kr.e. 56-ban hunyt el, alig 61 évesen, viszont mesés vagyon felhalmozva.

Lucullus katonai karrierje és ezzel felemelkedése az úgynevezett Itáliai szövetséges-háborúban vette kezdetét (Kr.e.90 - 88), melyben a Róma városa körül létrejött, rómaiakkal szövetséges kis államok összefogtak és fegyveresen is szembeszálltak az örök várossal, hogy kiharcolják maguk számára a római polgárjogot. A polgárjoggal rendelkező szabadságot élveztek, nem álltak személyi függésben, szavazati joggal rendelkeztek, teljesíthettek katonai szolgálatot, viselhettek hivatalokat és római bíróságokhoz fordulhattak különböző sérelmeik ügyeiben. Ekkoriban csak az lehetett igazi biztonságban, aki rendelkezett a római polgárjoggal, mindenki más életét állandóan fenyegették a korszak veszélyforrásai: rablók, idegen harcosok, barbárok ... stb. Ezért a jogért folyt tehát a háború, melyben Lucullus is részt vett, fontos római sereg-testeket vezetve. A harcokban egyértelműen kitűnt a katonai vezetők közül és felhívta magára a feltörekvő Sulla figyelmét, aki ekkortájt már a legrangosabb hadvezérek közé számított Rómában (Márius és Pompeius mellett).

Lucius Cornelius Sulla a konzervatívok és szenátoriak hadvezéreként tört magasra. A szövetséges-háborúban, már a legmagasabb szintű hadvezér, a harcok végére, Kr.e. 88-ra pedig már consul. Lucullus hadvezéri tehetségét a harcok alatt vette észre így sorsuk egy időre összefonódott: ahogyan Sulla emelkedett egyre magasabbra, úgy Lucullus is vele emelkedhetett.

A Római Birodalom Kr.e.70-ban. Forrás: Szilágyi József: hadtörténelem (LINK)

Miközben Róma polgárháborúba sodródott a néppárti Márius és a szenátori-párti Sulla között, külső ellenségekkel is harcban állt. Sulla harcokat vívott Róma nevében például a Pontoszi Királysággal (ma Törökország északkeleti része), mely háborúban magával vitte Lucullust is. A hadjárat alatt küldte el Hellaszba Kr.e. 85-ben, hogy flottát szervezve, tengeren is legyőzze Róma ellenfeleit Kis-Ázsia partjainál.

A Kis-ázsisia háborúkból aztán együtt tértek haza Rómába, ahol végleg legyőzték Máriust és néppárti híveiket. Ekkor, vagyis Kr.e. 82-ben Sulla örökös diktátorrá neveztette ki magát. Megkezdődött 3 éves rémuralma, mely alatt Lucullus mint helytartó támogatta Asia tartomány élén (mai Törökország nyugati része). Lucullus Kr.e.79-ben tért vissza Rómába, ahol Sulla bizalmasa, kedvenc hadvezére és hivatalnoka lett praetori rangban. Mielőtt Sulla meghalt (Kr.e.78-ban) halálos ágyán fia és lánya gyámjának is Lucullust tette meg.

Sulla halála után a hatalom 18 esztendőre újra a szenátus és a népgyűlés kezébe került. A 18 év letelte után, Kr.e. 60-ban jön majd létre a titkosan kezelt első triumvirátus Ceasar, Crassus és Pompeius részvételével, melyet Lucullus már visszavonultan és betegen él meg. Ám az említett 18 esztendő időszak még Lucullus fénykora: praetor, majd Kr.e. 75-ben és 74-ben consul Rómában. A következő évtől azonban minden figyelmét a Pontoszi Királysággal és VI. Mithridatész királlyal kiújuló háborúnak szentelte.

A térkép forrása: www.honga.net

Kr.e 73 és 70 között Pontoszban harcolt, melynek királya vejéhez, az arméniai királyhoz II. Tigranészhoz menekül. Így Lucullus megkezdte élete legnagyobb és legsikeresebb hadjáratát Arménia ellen. A fővárost Tigranokertát (ma Törökország délkeleti területein található a település) Kr.e.69-ben vette ostrom alá. Lucullus hatalmas győzelmet aratott, amikor a város görög lakói megadták magukat és megnyitották előtte a városkapukat. Sajnos a hadjárat folytatása már nem volt ennyire dicsőséges. A szenátust és a népgyűlést ugyanis a Lucullus sikereire féltékeny Pompeius ellene hangolta, ráadásul a katonák sem voltak hajlandóak folytatni az arméniai király üldözését. Végül Kr.e.66-ban Pompeius lemondatta Lucullust, aki kénytelen volt hazatérni Rómába a háborút félbehagyva.

Utolsó éveire Lucullus csalódott emberré vált, a triumírek közül Pompeius és Caesar is ellene fordultak. Végül teljesen visszavonult fényűző villáiba, melyek közül az egyik Róma, a másik Nápoly mellett feküdt. Élete utolsó éveiben a lakomáknak élt és a Mithridatész királytól zsákmányolt gazdag könyvtárában múlatta az időt. Itt hallot arról is, hogy közben Kr.e.63-ban öngyilkos lett nagy ellenfele VI. Mithridatész, pontoszi király. Lucullus rengeteget olvasott és támogatta a fiatal római művészeket is. A híres zsákmányolt-könyvtárát is megnyitotta a köznép számára tusculumi villájában.

Lucullusnak két házassága volt, a másodikból született fia, Marcus, akinek neveltetését idős korában barátjára Ciceróra bízta (ő volt Róma leghíresebb szónoka). Fia később részese lett a Caesar elleni összeesküvésnek és a Philippi csata után ő is az elesettek közé került (Kr.e.42-ben).  

A cserépszavazás vagy osztrakiszmosz (görögül: ὀστρακισμός) során az ókori Athén polgárai összegyűltek az ekklészia előtt egy nagyon fontos szertartásra, melyet közösségük szabad működése érdekében vezettek be a Krisztus előtti VI. század végén (Kr.e 506 körül). Ennek során az ünnepélyes napon cseréptáblákra (osztrakon) karcolták föl annak a polgártársuknak a nevét, aki gyanús volt számukra abban, hogy túl nagy tekintélyt és túl jelentős befolyást kíván szerezni a városban és így türannosz azaz zsarnok szeretne lenni a közeljövőben. Ezt mindenképp meg akarták előzni, mert mindenki számára fontos volt a szabadság és a demokrácia.

A kép forrása: wikipedia.org

Az eseményt megelőzte a prütaniszok ünnepélyes kérdése a népgyűlés felé minden év adott napján (a hatodik prütaneia idején), mely így szólt. "szükséges e osztrakiszmoszt tartani idén"? Ha igen volt a többségi válasz akkor a nyolcadik prüteneia idején megtartották a cserépszavazást. Ha a cseréptáblák összeszámolása során legalább 6 ezer szavazat érkezett egy adott polgárra, akkor az illetőt 10 esztendőre száműzték Athénból. A száműzött nem vesztette el sem polgárjogát sem vagyonát, csupán távoznia kellett Athénból valamely másik görög poliszba (házát, hajóit, földjeit zárlat alá vették, lepecsételték visszatértéig).

Érdekes módon az athéniak nem tekintették szégyennek vagy büntetésnek az eljárást, mert csak a legtekintélyesebb polgárokra szavaztak sokan és az illető neve bekerült a város történetébe. Ugyanakkor kezdetben hasznosnak is bizonyult a szertartás, mert valóban gátat vetett annak a korábban egy-két alkalommal már előforduló, más poliszokban viszont sokkal gyakrabban kialakuló rendszernek, mely egy-egy polgár zsarnoki hatalomra jutását jelentette.

Egy osztrakon Themisztoklész nevével. Forrás: mozaik.info.hu

Ami az előzményeket illeti: egy bizonyos Peiszisztrátosz Krisztus előtt 560-ban megszerezte a zsarnoki hatalmat Athénban (türannosz lett belőle), mely uralmat Kr.e. 527-ben bekövetkező halálát követően 17 esztendőre még fia Hippiasz is gyakorolni tudta (Kr.e. 510-ig). Így Athénban egy teljes korszak fűződött a zsarnoksághoz. Az athéniak örök időkre meg akartak szabadulni ettől a fajta berendezkedéstől és még elvi esélyét is csírájában el akarták fojtani az egyeduralomnak.

Az athéni demokrácia egyébként Drakón és Szolón időszakát követően - vagyis a Krisztus előtti VII. és VI. századokban -  majd később Kleiszthenész arkhónsága alatt (Kr.e. 525 - 493) kezdett kiteljesedni, amikor a cserépszavazás bevezetésén túl a különböző városi tisztségek betöltésének esélye is megnyílt a szélesebb rétegek számára. Kleiszthenész ugyanis egyrészt demokratikusabbá tette a választási körzeteket (phülé-rendszer) melyekből egyforma eséllyel lehetett bulé-tag földműves, városlakó vagy arisztokrata, másrészt minden  tisztséget sorsolással tett betölthetővé a sztratégosz kivételével (melyet választottak, hiszen ez volt a legfontosabb katonai majd később polgári vezetői beosztás Athénban).

Kleiszthenész. Forrás: wikipedia.org

Ami a cserépszavazás szokását illeti: egy idő után már nem töltötte be eredeti szerepét, mert az V. század végétől mind gyakrabban használták politikai célokra egyes athéni politikusok. Kr.e. 417-ben Hüperboloszt még cserépszavazással száműzték a városból (már akkor is egy botrányt követően, amikor az eredeti jelöltek hívei egy harmadik "ártatlanra" tették voksaikat), ám vélhetően ő volt az utolsó az osztrakizáltak sorában. A későbbiekben, főleg a peloponnészoszi háború (Kre. 431-404) alatt és után már semmi nyoma az eljárás alkalmazásának. Ám így is 100 éven keresztül volt a cserépszavazás az athéni történelem szerves része.

Ami a híres athéni demokráciát illeti: bizony voltak benne korlátozó tényezők, mint például önmagában a rabszolgaságnak az intézménye is, mely még Kleiszthenész korában is jellemezte Athént. Aztán a nők helyzete sem volt éppen demokratikusnak mondható, tekintve, hogy ők egyáltalán nem gyakorolhatták politikai jogaikat, hiszen jelen sem lehettek a népgyűléseken. Metoikoszok, azaz betelepült idegenek sem juthattak szavazati joghoz a népgyűléseken, melyekre eleve el sem mehettek. A metokoszok bár szintén görögök voltak, de más poliszból érkeztek és csupán együtt lakhattak az athéniakkal.Forrás:

• Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976.
• Hegyi Dolores, Kertész István, Németh György, Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Adolf Hitler útja a hatalomig nem volt éppen egyszerű, de egyértelművé tette, hogy a kancellári székbe kerülve folytatni fogja Németország terjeszkedő, expanzív politikáját. Mire Németország 1939 nyarának végén a háború küszöbére ért, a Führer már megszerezte e németeknek a Saar-vidéket, a Memel-vidéket, Csehországot és Ausztriát is. A további terjeszkedés viszont már csakis háborús eszközökkel volt lehetséges. Kirobbantotta tehát a második világháborút, amikor 1939 szeptember elsején megtámadta a szomszédos Lengyelországot mely akkoriban a franciákkal és angolokkal is hivatalos védelmi szövetségben állt.

Himmler és Hitler az elit testőrséget szemlézik. Forrás: britannica.com

A Lengyelország elleni hadművelet alig 4 hét alatt teljes német győzelmet hozott (Varsó szeptember 27-én kapitulált), a folytatást illetően pedig a Führer fejében alaposan végiggondolt tervek voltak. Tudta például, hogy egy időre altatnia kell Sztálint, hogy időt nyerjen (ezért kötötte meg vele közvetlenül Lengyelország lerohanása előtt a részben titkos Molotov-Ribbentrop-paktumot) és tudta azt is: Nyugat Európa egyetlen gyors és jól megtervezett hadművelettel meghódítható. Igaza is lett: a szovjetek engedelmesen asszisztáltak Lengyelország megtámadásához, mert ők is kaptak belőle az előzetes és titkos egyezkedésnek megfelelően. És a belga-holland-francia területeket megkaparintó, nagy 1940-es hadjárat is teljes sikerrel járt, hiszen egyetlen hónap alatt térdre kényszerítette egész Nyugat-Európát. A Wehrmacht 1940 május 10-én lépte át a balga határt és június 14-én már Párizs utcáin meneteltek a német katonák. A sikerben három tehetséges német tábornoknak volt hatalmas szerepe, ők Erich von Manstein (az egész hadművelet megtervezése miatt), Heinz Guderian (a páncélos erők bevetésének megtervezéséért) és Erwin Rommel (harctéri helytállásért).

Következtek az újabb hitleri tervek: Anglia lebombázása, hogy azután megkezdődhessen a partraszállás. Itt számította el magát először a Führer (bár a háborút alapjaiban befolyásoló tévedést még nem jelentett az angliai csata elvesztése). A brit légierő ugyanis állta a sarat és több német gép veszett oda mint ahány angol. Hitlernek el kellett halasztania a szigetország elözönlésének tervét. Egyébként is Mussolini kisegítésére, a Balkánra és Afrika kellett előbb odafigyelnie, de ezeket az akadályokat is sorra leküzdötte: A Balkánt villámgyorsan szállták meg a németek (Athén 1941 április 27-én került német kézre), Afrikában pedig a Rommel odavezénylésével megfordította a kialakult hadi-helyzetet: a frissen felálló Afrika Korps megkezdte a britek visszaszorítását Líbiából Egyiptomba. Elérkezett 1941 júniusa, ami a hitleri Németország számára fordulópontot jelentett, hiszen innentől következtek azok a bizonyos súlyos hibák, amelyek kihatottak az egész világháborúra.

A hitleri vezetés három legnagyobb tévedése

Az időrendben legelső nagy hibát a Szovjetunió elleni hadjárat (Barbarossa-terv) elhibázottsága jelentette és maga a moszkvai csata, mely a Wehrmacht első jelentős katonai vereségét hozta, 1941 végén.

kép forrása: reddit.com

A Barbarossa-hadművelet 1941 június 22-én indult meg, 3,5 millió német katona bevetésével és azzal a kitűzött céllal, hogy megszállják és ellenőrzésük alá vonják a Szovjetunió teljes európai részét. Ez a gyakorlatban egy nagyjából 3-4 millió négyzetkilométeres (India nagyságú) hatalmas területre való bevonulást jelentett, egészen az úgynevezett "AA line -ig" vagyis az Arhangelszk - Asztrahán vonalig. Beleértve természetesen Moszkvát, sőt a mögötte lévő területeket is. Túlzó cél volt természetesen, amire csak a hadművelet kivitelezése során döbbent rá a német hadvezetés és maga Hitler is. Nem számoltak például a hatalmas távolságokkal (a végtelenül elnyújtott utánpótlás-vonalakkal), az elhúzódó város-ostromokkal (pl Leningrád bevétele), a rettenetesen hideg orosz téllel és legfőképp a jelentős orosz tartalékokkal, melyeknek nagy részét Sztálin csak akkor mozgósította, amikor a Wehrmacht megközelítette Moszkvát. A tartalékok a Szovjetunió ázsiai részeiről érkeztek. Ugyancsak nem kalkulált a Führer a hatékony szovjet páncélos-fegyvernemmel, mely az olcsón előállítható és így hatalmas mennyiségben gyártható T-34 harckocsikra alapozódott.

T-34/85 típusú szovjet harckocsik. Forrás: www.wio.ru

Bár válaszul megkezdődött a Panzer V. és VI. harckocsik (Párducok és Tigrisek) kifejlesztése, ám ezekből nem készült annyi, hogy képesek legyenek megfordítani a háború menetét a keleti fronton. Különösen, hogy a T-34 két típusából (a 76 mm-es és 85 mm-es löveggel gyártott harckocsiból) összesen 58 ezer készült, óriási mennyiségi páncélos-fölényt alakítva ki a keleti fronton. Az egyik legnagyobb orosz harckocsi-gyár az Uralban fekvő Nyizsnyij Tagil városában működött, ahol az első dízel meghajtású, öntött toronnyal készül T-34-esek is kigördültek a gyártósorokról. Az orosz hadiipar felpörgését kiegészítették az amerikai kölcsönbérleti szállítmányok, melyek egyedül teherautókból közel 400 ezret adtak a Szovjetuniónak.

Közben zajlottak a hadi-események is: a németek 1941 végén megközelítették Moszkvát, 1942 januárjára azonban sorozatos vereségeket szenvedtek (az orosz csapat-erősítések frontra irányítását követően) és a nagy szovjet ellentámadás 100 kilométerrel (néhol 200 km-t meghaladóan) tolta őket vissza a szovjet főváros alól.

Következett a Führer második nagy tévedése: Sztálingrád. Az egész hadművelet elhibázottnak bizonyult, noha a keleti front személyi állományának 70%-át összpontosították a hadműveleti területre és a legjobb egységeket küldték a város bevételére.

A térkép forrása: militaryhistorynow.com

Mégis 199 nap után (mely máig a történelem legnagyobb és legvéresebb csatájának tekinthető) 300 ezer német katona veszett oda a város területén (esett el vagy került fogságba) és további 600 ezer volt a német katonai veszteség a tágabban vett hadműveleti területen a városi harcot követő nagy szovjet előretörésben. Így elmondható, hogy ez az egyetlen hadművelet és ostrom okozta, hogy a keleti front teljes német katonai állományának közel egyharmada elveszett (a 3 milliós keleti haderőből közel 1 millió fő.)

Pedig a Sztálinról elnevezett Volga menti városban a 4. és 6. német hadsereg a legjobb fegyverekkel és a legjobb ellátmánnyal indult a település bevételére. A csata 1942 augusztus 21-én vette kezdetét, amikor Friedrich Paulus tábornok első egységei elérték Sztálingrád külterületeit és a légierő illetve tüzérség megkezdte az előkészítő támadásokat a város ellen. A harc tetőpontja 1942 novemberére tehető, amikor a város romhalmazzá vált és a német katonák a romok közti harcot rattenkriegnek azaz patkányháborúnak nevezték el. Közben Sztálin és Zsukov parancsot adtak a szovjet Uránusz hadművelet megindítására, mely Sztálingrád felett három, alatta pedig két orosz hadseregnek rendelte el az előretörést a város bekerítéséért. A bekerítés pedig sikeresen meg is történt: kialakult egy 40 km hosszú és 20 km széles katlan, ahol 300 ezer kétségbeesett német katona rekedt utánpótlás nélkül és teljesen elvágva a Wehrmacht erőktől.

Hitler tábornokai, főleg Manstein szinte könyörögtek a Führernek, hogy mentse ki a bent rekedteket és rendeljen el időben egy kitörést de Hitler erről hallani sem akart. Ezzel újabb hibát követett el, gyakorlatilag halálra ítélte a keleti haderejének közel egyharmadát, ráadásul teljesen értelmetlenül. Manapság divat lett relativizálni a sztálingrádi csata jelentőségét pedig éppen hogy hangsúlyozni kellene, mert következményei és utóhatásai megpecsételték a német hadsereg további sorsát a keleti fronton (és nem csupán a megrendítő, 1 milliós ember-veszteség illetve a pótolhatatlan páncélos-tüzérségi és légi veszteségek okán.) Később 1943 nyarán Kurszknál a németek ugyan kísérletet tettek a szovjetek megállítására és a történelem legnagyobb páncélos ütközetében a prohovkai csatában harcászati győzelmet is arattak (illetve nagyobb veszteségeket okoztak a szovjeteknek, mint amit ők maguk szenvedtek el), valójában nem tudták megfordítani a front-helyzetet. Az odaveszett 300 német páncélos érzékenyen érintette a Wehrmacht erőket. Innentől a hátrányuk (emberanyagban, páncélosokban, hadianyagban) végképp lehetetlenné tette az oroszok megállítását, akik 1944 őszére (az északi részeket kivéve) kiűzték a németeket a Szovjetunióból.

Következett Adolf Hitler harmadik végzetes tévedése a háborúban: Normandia. Igazából a normandiai szövetséges partraszállást német szempontból hibák sorozata előzte meg. Hitler nem kalkulált például a teljes amerikai haderő háborúba lépésével és nem számolt azzal sem, hogy sikeres lehet partraszállásuk Nyugat-Európában. Makacsul hitt az úgynevezett Atlanti fal áttörhetetlenségében, mely azonban mítosz volt csupán.

A térkép forrása: wikipedia.org

A partraszállás helyét illetően is nagyot tévedett a Führer, mert azt teljes bizonyossággal a csatorna legkeskenyebb részénél várta, így a Calais régióba összpontosította franciaországi erői jelentős részét. Noha Rommel többször próbálta figyelmeztetni Hitlert és a vezérkart arra, hogy sokkal valószínűbb Normandia mint partraszállási övezet, nem hallgattak rá. 

A normandiai partraszállás a második világháború egyik legnagyobb és legsikeresebb hadművelet lett. 1944 június 6-án a szövetségesek 170 ezer katonát tettek partra Normandiában (10 500 fős emberveszteség mellett) és az azt követő napokban további újabb százezreket. Eisenhowert idézve:

"1944 július 2 -ig Normandiában kb. 1 000 000 embert tettünk partra - tizenhárom amerikai, tizenegy brit és egy kanadai hadosztályt. Velük együtt tettünk partra 566 648 tonna készletet és 171 532 járművet. Ez nagy és kimerítő munka volt, de eredménnyel járt, amikor végre készen álltunk arra, hogy teljes erővel nekirontsunk az ellenségnek. E három hét alatt 41 000 foglyot ejtettünk. Veszteségünk összesen 60 771 főt volt, köztük 8975 halott." /Dwight D. Eisenhower/

Adolf Hitlernek a partraszállást követően több fronton kellett harcolnia: keleten, a Szovjetunió ellen, délen, Olaszországban az amerikaiak ellen és nyugaton egy hatalmas szövetséges haderő ellen. (És akkor nem számoltunk még a Balkánon kialakuló partizán-haderővel, mely jelentős német seregrészeket kötött le.) Az erőviszonyok tehát 1945-re Hitler számára végzetesen eltolódtak, így néhány kudarcba fulladt ellentámadási kísérleten kívül (mint az ardenneki ellentámadás 1944 karácsonyán) nem maradt más hátra, mint a vereség elfogadása és az öngyilkosság 1945 április 30-én, berlini bunkerében.

A kudarc pedig a három említett nagy tévedéssel kezdődött a németek számára, de talán még inkább ott, hogy egy elfajzott ideológia mentén a világ ellen fordultak 1939 őszén.

Az egész hitleri német hadseregben (ami 7 milliót számlált a harcok kezdetén) alig több mint két tucat ember érte el a legmagasabb katonai rendfokozatot (a II.világháborús időszakban), ami a generalfeldmarshall volt (magyarul vezértábornagy vagy tábornagy), egyértelműen a legmegbecsültebb titulusnak tekintették. Közöttük a legfiatalabb pedig a maga 50 esztendejével Erwin Rommel volt. Még a háború első felében, 1942 június 22-én kapta meg az említett előléptetését (amikor 50 évet és 7 hónapot töltötte be). Kiérdemlését egy bravúros hadműveletének köszönhette:  Észak-Afrikában hatalmas áttöréssel visszafoglalta az angoloktól Tobruk városát. Adolf Hitler kitüntetésekkel is elhalmozta és egy ideig egyértelműen a Führer kedvencei közé tartozhatott.

A kép forrása: dday-overlord.com

A dél-németországi Heidenheimben született Erwin Rommel csak 2,5 évvel volt fiatalabb Hitlernél, de a Führertől eltérően egész életét a hadseregben töltötte. Már az első világháborúban is kitüntetéseket kiérdemelve harcolt (többek között a nyugati és olasz fronton), így a háborút már századosként fejezte be. (Megkapta a Pour le Mérite-t és a Vaskeresztet is.) A háború alatt nősült meg (1916-ban), egyetlen fia Manfred 1928-ban született. A két világháború között gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán: 1939-ben már a tábornokok közé került elérve az öt tábornoki rendfokozat közül a legelsőt (mint vezérőrnagy).

Rommel életében fontos szakaszhatárt jelentett 1940 február 15., amikor régi álma teljesülhetett: az említett napon ugyanis Hitler kinevezte a 7. német páncélos hadosztály parancsnokává. A kinevezés nem is jöhetett volna jobbkor Rommel számára, hiszen így részt vehetett a három hónappal később kezdődő nagy Nyugat-európai hadjáratban, az 1940 május 10-én induló Sarlóvágás hadműveletben. Sőt, nem csupán részt vett benne, de a legelöl haladó, leggyorsabb alakulatot is ő irányította. Hadosztálya május 20-án érte el Arrast, június 10-én pedig a normandiai tengerpartot (Fécamp közelében). Később egy rekordot is beállított: az egyetlen nap alatti legnagyobb előretörés rekordját, hiszen június 17-én 150 km-t hatolt előre csapataival, így vonult be Cherbourg külvárosába. Az egész hadjárata alatt "csak" 42 páncélost vesztett, miközben 450 ellenséges harckocsit pusztított el. Jutalma az altábornagyi kinevezés lett 1941 januárjában.

Rommel és Hitler. Forrás: www.bbc.com

Rommel életének legfontosabb fejezete 1941 elején vette kezdetét, amikor a Führer kinevezte az Afrika Korps néven ismert afrikai haderő élére. Az említett egység voltaképp egy hadtest volt, mely két német hadosztályból állt és körülbelül 33 ezer katonát számlált. Ehhez a létszámhoz 1941 elején 350 harckocsi is társult (a haderő legütőképesebb része), mégpedig zömében Panzer IV-es típusokból összeállítva. [Az Afrika Korps harckocsi-állománya változott: volt, hogy növekedett (a 700 körüli darabszámig), de 1943 tavaszára már 100 alá csökken majd - A Wehrmacht páncélosai.] Persze a teljes Afrika Korpsba olasz csapatok is beletartoztak (elvben 6 olasz hadosztály) ám ezek felszereltsége és harcértéke elenyészőnek bizonyult.

Észak-Afrikában először a Líbiát birtokló olaszok és az Egyiptomban állomásozó britek kezdtek harcot egymással, ebbe a küzdelembe lépett be a Wehrmacht az olaszokat megsegítve (akik 1941 januárjára határozottan vesztésre álltak). Rommel azonban változtatott a helyzeten: már márciusban visszafoglalta Brega kikötővárosát majd 88 mm-es Flak légvédelmi lövegek bevetésével verte vissza a brit harckocsikat. Rommel már 1941 tavaszán kiérdemelte az angoloktól a "Sivatagi róka" nevet, mert hihetetlen ravaszsággal vezette csapatait, még akkor is, amikor létszámban és harckocsi-állományban is hátrányból kellett bevetnie erőit.

Rommel legfőbb célkitűzése 1942 tavaszán az egyiptomi határhoz közeli Tobruk bevétele lett, mely szabályos mániává nőtte ki magát nála. Már 1941 végétől ezen törte magát de csak 1942 májusában tudta megindítani legendás támadását.

A térkép forrása: flamesofwar.com

A Rommel vezette német offenzíva óriási siker lett (Theseus hadművelet), a Sivatagi róka szabályosan tönkreverte a 8. brit hadsereget és 1942 június 21-én diadalmasan vonult be Tobruk városába. Hitler már másnap, azonnali hatállyal vezértábornaggyá léptette elő, ami a legmagasabb katonai rendfokozat volt a német hadseregben.

Rommel azonban nem állt meg sikerei kezdetén, tovább indult csapataival és betört Egyiptomba, mintegy 570 km-t megtéve a nehéz, sivatagi terepen. Egészen El-Alameinig jutott, ahol azonban a légi-fölényben lévő RAF állandó támadásai megállították. Ekkor vagyis 1942 őszén egy rövid pihenő következett: Rommel Németországba utazott pihenni és a Führertől további katonai támogatásokat kérni. Ám közben az angolok sem maradtak tétlenek: Churchill feltöltötte a brit 8. hadsereg létszámát és harckocsi állományát is, mely így 1942 októberére már minden téren több, mint kétszerese lett az Afrika Korpsnak. Ráadásul az új afrikai brit főparancsnok a tapasztalt Bernard Law Montgomery tábornok lett, az angol hadsereg legjobb harctéri tábornoka. Kettejük döntő csatájára 1942 október 23-án került sor. Ebben az ütközetben az El-Alamenini csatában a brit túlerő legyőzte Rommelt, aki több száz harckocsit és létszáma közel felét veszítette el a küzdelemben.

Az El-Alameini csata volt az afrikai front Sztálingrádja, innentől ugyanis a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Ennek azonban nem csak az egyiptomi angol előretörés volt az oka, hanem az 1942 november 8-án végrehajtott amerikai partraszállás is (Fáklya-hadművelet) Marokkóban és Algériában. Ettől kezdve az Afrika Korps két front közé szorult: nyugatról az amerikaiak, keletről a britek támadták.

Rommel az afrikai hadműveletek közben. Forrás: defensemedianetwork.com

Hitler 1943 márciusában rendelte haza Rommelt, az afrikai haderő pedig 1943 május 12-én kapitulált a szövetségesek előtt. A háború azonban még sokáig folytatódott Európában (és persze Ázsiában), Rommel pedig a nyugati fronton folytathatta a küzdelmet. Itt komoly vitába keveredett a német vezérkar több prominens vezetőjével is, mert velük ellentétben ő nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a szövetségesek nagy Nyugat-európai partraszállása Normandiánál következik be. (Rundstedt és Model a csatorna legkeskenyebb szakaszánál, Calais térségében várták.) Nem hallgattak Rommelre, aminek meg is lett az eredménye: a szövetségesek 170 ezer katonájukat tették partra sikeresen a "D-day" során Normandiában, 1944 június 6-án.

Rommel 1944 nyarán ráadásul belekeveredett a Hitler elleni merényletbe (és összeesküvésbe), így a Führer válaszút elé állította: vagy önkezével vet véget életének vagy az SS kivégzi. Rommel az öngyilkosságot választotta 1944 október 14-én, miután elbúcsúzott családjától.

Rommel halálával a német hadsereg egyik legtehetségesebb harctéri tábornoka távozott az élők sorából. Sokáig volt Hitler személyes kedvence, de nem jelentette a Führer elleni merénylet-kísérletet, holott tudott annak előkészületeiről  (1944 július 20., Rastenburg), így Hitler szemében árulóvá vált. Zseniális afrikai hadműveletei azonban még sokáig fennmaradtak a britek emlékezetében.  

Felhasznált források:

• Daniel Allen Butler: A tábornagy. Hajja Book Kft., 2021
• David Fraser: Rommel I-II. (2001)
  

A hazai mozikban november 23-án a Napóleon-film, a hónap utolsó napjaiban pedig a Semmelweis-produkció debütált, így a 2023-as évet filmes szempontból két történelmi karakter megtekintésével zárhattuk. Napóleon és Semmelweis nem voltak kortársak: amikor Napóleon meghalt a távoli Szent Ilona szigetén, a kis Semmelweis még csak alig három éves volt csupán. Ugyanakkor mindketten meghatározó történelmi személyiségnek tekinthetőek: Napóleon háborúi és uralkodása egy teljes korszakot jellemzett Európában, Semmelweis Ignác pedig elindította az orvostudomány (és azon belül is a szülészet) történelmi jelentőségű reformját, mely végül anyák tízezreit mentette meg az adott korszakban. De mennyire kaptunk róluk valós portrékat, hiteles személyiség-rajzokat?

Forrás: thoughtco.com és evamagazin.hu.

A Semmelwis-filmmel kezdve ...

Koltai Lajos 127 perces alkotása Vecsei H. Miklós és Nagy Katica főszereplésével egy romantizált ifjú magyar orvos képét mutatja be nekünk, aki a munka megszállottja, miközben egy különc figura is, akivel nehezen jönnek ki kollégái. Ugyanakkor képes a gyengédségre, amit Emma nővérrel kialakuló titkos románca bizonyít. Önzetlen karakter, aki segíti betegeit és minden erejével azon van, hogy megmentse a szülésre váró anyákat. Nos ez a Semmelweis-kép nagyjából helytálló, a romantikus szálat kivéve. Az igazi Semmelweis nem bonyolódott szenvedélyes viszonyba egyetlen nővérrel sem (az efféle viselkedés nagyon távol állt tőle). Valójában 10 évvel a filmbeli történet (és korszakalkotó felfedezése) után nősült meg Pesten. Felesége Weidenhofer Mária 5 gyermekkel "ajándékozta" meg (akik közül három éltre meg a felnőtt kort).

Vecsei H Miklós mint Semmelweis. Forrás: index.hu, cinematrix

Ami az igazi Semmelweis Ignác természetét illeti: valóban egy különc alak volt, minden ízében munkamániás és kissé morózus, barátságtalan figura. Amikor rájött arra, hogy összefüggés van a boncolások és a szülések között és maguk az orvosok "viszik át" a megbetegedések okait (a kórokozókat) egyik helyszínről a másikra (szepszist okozva ezzel a szülő nőknél) alig volt 29 esztendős, mégis vállalta a konfliktust idősebb kollégáival, csak hogy igazát bizonyítsa. A bécsi orvosok, különösen Semmelweis közvetlen kollégái és felettesei ugyanis nem fogadták el felfedezését, mert nem akarták elismerni szerepüket az elhalálozásokban (melyek volumene többszöröse volt azokban az egészségügyi intézményekben, ahol boncolásokat végeztek, mint ott ahol nem). Ezért az ifjú magyar orvost megbélyegezték. Koltai Lajos filmje kitűnően mutatja be a Semmelwis körül kialakuló elutasító légkört, melynek kulcs-karaktere Klein doktor, aki Gálffi László alakít a filmben.

Semmelweis messze meghaladta korát, amikor a fertőtlenítés jelentőségét bizonyította, hiszen Louis Pasteur csak 1860-ban (vagyis 13 évvel Semmelwis felfedezése után) azonosította a mikroorganizmusok terjedési módjait, Joseph Lister pedig csak 1865-ben (18 évvel Semmelweis után) publikált a baktériumok okozta sebfertőzésekről. A két említett tudós publikációs tevékenysége UTÁN kezdődött csak meg az orvostudomány átfogó reformja a sterilizálások terén, mely úton legelőször Semmelweis indult el. Sajnos nem élhette meg igazának bebizonyosodását: 1865 nyarán elmegyógyintézetbe került, ahol néhány héten belül meghalt.

A Semmelwis-film méltó emléket állít a kitűnő magyar orvosnak, még ha romantizált formában is teszi.

Ridley Scott Napóleonját illetően ...

már nem lehetünk ennyire boldogok, mert az idős brit rendező a történész-szakma jelzéseit figyelmen kívül hagyva alkotta meg a maga Bonaparte-karakterét, teljesen önkényesen alakítva a történelmi figura jellemzőit.

A Ridley Scott féle Napóleon film középpontjában az egykori nagy hadvezér és császár magánélete áll, és első feleségéhez fűződő sajátos, viszontagságokkal teli kapcsolata. A házaspár tagjai bizonyítottan és kölcsönösen csalták egymást, miközben időről-időre újrakezdték kapcsolatukat. Ezt valósághűen mutatja be a film. Napóleon végül politikai (és dinasztia-alapítási) célból vált el Josephine-től (és vette el az osztrák császár, I. Ferenc lányát), de mindvégig első feleségét tekintette igazi párjának. Josephine 1814 május 29-én elhunyt (egy tüdőgyulladás folyományaként) így nem élhette meg Napóleon végső bukását. Mindez korhű a filmben, de sajnos szinte minden más problémás, leginkább a császárról alkotott összkép.

Joaquin Phoenix mint Napóleon. Forrás: plantbasednews.org

A valódi Bonaparte Napóleon egy ambiciózus, szenvedélyes figura volt, akit a korszak legnagyobb hadvezérének tekinthetünk. A csatatereken alig talált legyőzőre: élete 61 csatájából csak 7-et vesztett el. Végigjárta a katonai ranglétrát, így saját tehetsége révén lett belőle tábornok. Jellemrajzában kiemelkedően fontos akaratereje, makacssága, szenvedélyessége (mindenben amivel csak foglalkozott), amihez emberi gyengeségek társultak, mint az, hogy rosszul mérte fel bizalmasait: szembefordult vele több nagy tábornoka is, mint például Joachim Murat és Bernadotte tábornok és egyik legfőbb diplomatája Talleyrand is elárulta őt. Napóleon mégis kivételes ember volt: katonaként, államférfiként és hódítóként is. Ridley Scott filmjének EBBŐL kellett volna kiindulnia, de a brit rendező úgy döntött, hogy inkább aberrált szexuális szokásaira épít és mindent annak a vezérgondolatnak rendel alá, hogy Napóleon tetteit az első feleségéhez fűződő viszonya határozta meg. Holott ez egyértelműen hamis összképet ad róla.

A film tárgyi tévedéseiről esett már szó a Fabius blogon, mi inkább azt emelnénk ki, hogy nem könnyű feladat valós összképet adni egy-egy történelmi figuráról. Mégis szükséges, mert bár a rendezői és művészeti szabadságba látszólag belefér az önkényes karakter-értelmezés, ha egy filmes ilyesmire vágyik, szerencsésebb, ha nem téveszti meg nézőit és inkább egy kitalált figurával teszi ezt, akit akár valós történelmi közegbe helyezve is ábrázolhat. 

Az első világháború 1914 július 28-án robbant ki, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, mely partneri viszonyt ápolt az Antant-hatalmakkal (Angliával, Franciaországgal és Oroszországgal). Az eseményt újabb hadüzenet-váltások követték: Németország előbb Oroszországnak, majd Franciaországnak üzent hadat. Az utóbbira 1914 augusztus 3-án került sor és azonnal katonai hadműveletek követték: a német hadsereg augusztus 2-án Luxemburgot, harmadikán pedig Belgiumot támadta meg. A Belgium elleni német agresszióra Anglia hadüzenettel válaszolt augusztus 4-én Németországnak címezve. 1914 augusztus első hetére kialakult a nyugati front előbb Belgium, majd Észak-Franciaország területén.

A térkép forrása: LINK

A német támadó hadműveleteket Alfred von Schlieffen tábornok (1906-ig vezérkari főnök) tervei alapján Helmut von Moltke vezérezredes irányította. Célja Párizs elérése és a teljes francia-angol haderő legyőzése volt. Az első Marne-i csata azonban 1914 szeptember 9-én francai és brit győzelemmel zárult és megállította a német offenzívát. Így Moltke és serege 1914 őszén nem tudott 50 kilométernél közelebb kerülni Párizshoz. De a németek nem adták fel, folyamatos átkaroló hadműveletekkel próbálkoztak, amit a franciák rendre megakadályoztak így egy versenyfutás kezdődött egészen a tengerig. A harcokat az első Ypresi csata zárta le egy időre 1914 októberében a francia-belga határon döntetlen-közeli végeredménnyel. Ezzel kialakult egy több mint 500 kilométer hosszú álló-front a svájci határtól egészen a csatornáig, mely 1918 őszéig alig-alig változott. Legészakibb részén belga földön húzódott ezt a frontvonal, délre haladva már Franciaországban nyújtózott, végül Luxemburg alatt már a francia-német határvonalon egészen Svájcig. Párizst soha nem érte el, bár 1914-ben és 1918-ban 50-60 kilométernyire is megközelítette.

Az 1915-ös esztendő a nyugati fronton váltakozó támadásokat hozott: hol az angol-francia csapatok, hol pedig a németek indítottak offenzívákat (hosszabb frontszakaszokon). Megjelent a mustárgáz és a klórgáz is a hadviselő feleknél és bonyolult lövészárok rendszerek alakultak ki. Ezekben egy-egy szakaszokon fedett, földbe vájt vagy föld alatti kórházak, étkezők, raktárak jöttek létre, miközben a két hadsereg között húzódó senki-földjén dróthálós akadályok kerültek kialakításra (melyeken az átjutást csak a kihelyező fél ismerte). A rohamok alkalmával a támadó sereg katonái parancsszóra iramodtak meg az ellenség lövészárkai felé, ahonnan gyilkos tűz zúdult a támadókra. Ha a roham elérte a a lövészárkot, akkor többnyire közelharc kezdődött az árok mélyén, melynek során szuronnyal, bajonettel vagy akár még gyalogsági ásóval is folyt a gyilkos küzdelem. Ha a támadók birtokba-vették a lövészárok-vonalat, az ellenség visszavonult egy mélyebben kialakított lövészárok-rendszerbe. Idővel azonban ellentámadás indult, mely olykor sikeresen foglalta vissza a korábban elvesztett árkokat és kezdődött minden elölről.

Antant lövészárok a Somme folyónál 1916-ban. Forrás: histiric-uk.com

Ezt az ismétlődő és nagyobb területek elfoglalása nélkül zajló és csupán a lövészárkokat célzó harcot nevezték akkoriban állóháborúnak. Az 1916-os esztendő a nagy csaták éve volt a nyugati fronton, ekkor zajlott ugyanis a Somme folyó menti és a verduni csata is.

A verduni csatában (1916 február 21 és december 18 között) a két oldal összesen 700 ezer ember vesztett, ennek majdnem felét halottakban, a Somme folyó mentén pedig (1916 július 1 és november 19 között) pedig 1 milliós volt emberveszteség alakult ki, köztük 300 ezer halottal. A két csata jelentette az első világháború legvéresebb harcait, melyeket később sem tudott überelni az 1917-es Nivelle-offenzíva (Antant támadás) és az 1918-as Luddendorf-offenzíva sem (német támadás). Az emberveszteségek pontos számadatairól még ma sincs konszenzus a történészek között. Ha az elesetteket nézzük, abban azért megegyeznek a szakértők, hogy Verdun és Somme harcmezőin a szemben-álló seregek legalább 600 ezer katonája maradt holtan, mire elrendelték a rohamok átmeneti szüneteltetését (1916 végén).

A harcok iszonyú körülmények között zajlottak: a sártenger, a mindenfelé heverő temetetlen holtak, a folyamatos rohamok és gyilkos zárótüzek (melyek minden egyes lövészárokból kitörésnél pusztították az ellenfél árkai felé tartókat) együttesen tették az 1916-os csatákat az első világháború poklává.

A kép forrása: warhistoryonline.com

A sommei csata érdekességei közé tartozik, hogy itt vetettek be először harckocsit a felek (konkrétan először az angolok) és itt harcolt futárszolgálatot teljesítve Adolf Hitler is egy ideig, káplárként. A sommei harcok döntetlennel zárultak 1916-ban, mert bár az angolok és franciák előretörései kialakítottak ugyan egy 5,5 kilométeres benyúlást a német vonalak mögé, ám ez valójában semmiféle jelentőséggel nem bírt (és nem is vezetett sehova). Ugyanakkor az is tény, hogy az emberveszteségek jobban megingatták a németeket mint az Antant hatalmakat, akik sokkal nagyobb tartalékokkal rendelkeztek, főként az USA későbbi hadba-lépését követően.

A nyugati fronthelyzet alakulásában három tényező játszott kulcsszerepet 1917-ben és 1918-ban: egyrészt az oroszok kilépése a háborúból (mert lehetőséget adott az átcsoportosításra), másrészt az USA hadba-lépése, mely a németek számára végzetesen megváltoztatta az erőviszonyokat (az Antant javára) és végül a német tartalékok (ember, lőszer egyéb) teljes kimerülése 1918 őszére.

A történelmi filmek megítélése összetettebb, mint a többi filmes műfajé, hiszen a szórakoztató vagy dramaturgiai színvonal megállapítása mellett a legtöbb néző elolvassa (meghallgatja) a történelmi hitelességet elemző történészi véleményeket is. A végső nézői ítéletet pedig a kétfajta értékelés - a hitelesség és a katarzis-hatás - együttesen határozzák meg. De mi is tekinthető pontosan történelmi filmnek? A történelmi film olyan filmes alkotás, melynek cselekménye egy megtörtént múltbéli korszakban játszódik és jelenetei (néha karakterei) egy-egy valós történelmi eseményhez kapcsolódnak, korhű megjelenítésekkel a ruhák, fegyverek, épületek, csaták, városok ...stb ábrázolása terén. Ezt a meghatározást szem előtt tartva alakítottuk ki a 10 legjobb történelmi film listáját, Boldog karácsonyi ünnepeket kívánva mindenkinek.

10. Az utolsó mohikán

A kép forrása: LINK

Különleges film Michael Mann rendezésében, mely a gyarmati Amerikába repít bennünket, ahol még a franciák is jelen vannak és bizonyos indián törzsekkel (pl a huronokkal) összefogva harcolnak a britekkel. Az 1700-as években játszódó történet központi karaktere Nathaniel (Daniel Day Lewis), aki fehér létére az mohikánok utolsó két tagjával járja a vadont, miközben menti próbálja a brit Munro ezredes lányait a rájuk vadászó indiánoktól és támadó franciáktól. Az ezredes egyik lányát a gyönyörű Madeleine Stowe alakítja.

9. Mennyei királyság

A kép forrása: LINK

Középkori téma, Ridley Scott rendezésében a Szentföldön, ahol egy hétköznapi életet élő kovácsból váratlanul lovag lesz, aki később Jeruzsálembe zarándokolva megvédelmezi a várost a muszlim támadóktól, méltányos elvonulást kikényszerítve Szalah ad-Din szultántól. A főszerepben Orlando Bloom hitelesen alakítja Baliánt, aki valós történelmi figuraként ténylegesen harcolt az 1187-es hattini csatában, majd óriási szerepe volt abban, hogy Jeruzsálem keresztény lakosságát nem mészárolták le a muszlimok. 

8. A bukás - Hitler utolsó napjai

A kép forrása: stern.de

A bukás Oliver Hirschbiegel által kiválóan megrendezett és nagyszerű alakításokkal teli német háborús film Adolf Hitler utolsó napjairól a Führer-bunkerben. A film egyik érdekessége éppen az, hogy ezúttal nem amerikaiak, hanem németek készítették, akik egy objektívebb Führer-képet tárnak elénk. A 2019-ben elhunyt Bruno Granz elképesztően jó alakítással mutatja meg Hitler több arcát is: a dühöngő Führertől az öngyilkosságra készülő férj alakjáig. Bepillantást nyerhetünk a berlini harcok utolsó napjaiban a bunker életébe.

7. Egri csillagok

A kép forrása: port.hu

Nem lenne igazságos a lista a magyar filmek mellőzésével. Az 1968-as, Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagok máig a legjobb történelmi film, mely Magyarországon készült. Eger várának 1552-es török ostroma tananyag az iskolákban, ám Várkonyi filmje, Sinkovits Imre főszereplésével látványos módon teszi átélhetővé a híres ostrom és diadal minden részletét. Szinte magunk is ott lehetünk az oszmánok rohamai alatt a várfalakon, miközben élvezetes alakításokat kapunk olyan kiváló színészektől mint Venczel Vera, Bitskey Tibor, Bárdy György, Benkő Péter.

6. Rettenthetetlen

A kép forrás: port.hu

Bár rengeteg támadást és bírálatot kapott Mel Gibson 1995-ös történelmi drámája William Wallace XIV. századi felkeléséről, a film hangulata és izgalmas cselekménye magával ragadó módon adja vissza a korszakot, melyben játszódik. Sokszor elhangzott már a film kapcsán a skót szoknyák szerepeltetése, egyes csaták kivitelezése és bizonyos történelmi figurák bemutatása történelmileg helytelen (amivel nem is lehet vitatkozni) ám mindezek ellenére is lenyűgöző és átélhető középkori történetet kapunk a Rettenthetetlen megtekintésekor.

5. Ryan közlegény megmentése

A kép forrása: imdb.com

Steven Spielberg óriási meglepetést okozott rajongóinak 1998-ban, amikor elkészítette a máig egyik legátélhetőbb háborús filmjét, a Ryan közlegény megmentését. A film legelső perceiben egy szinte sokkoló jelenetsor mutatja be a normandiai partraszállás részleteit, majd Tom Hanks főszereplésével és különleges mentőcsapat bevetését nézhetjük végig, akik a frontvonalban harcoló James Francis Ryan (Matt Damon) közlegényért indulnak, aki minden testvérét elvesztette már a háborúban.

4. Ellenség a kapuknál

A kép forrása: LINK

A második világháborús legvéresebb harcairól, a sztálingrádi csatáról készített filmet 2001-ben Jean-Jaques Annaud, egy szovjet mesterlövész küzdelmein keresztül. A végeredmény egy nagyon látványos háborús dráma lett, Jude Law, Rachel Weisz, Joseph Fiennes és Ed Harris főszereplésével. A szétlőtt Sztálingrádi utcák megelevenedése és Vaszilij Zajcev mesterlövész párbaja a német Koenig őrnaggyal izgalmas háborús sztorit mutat be, igazi film-élménnyel megajándékozva bennünket.

3. Rob Roy

A kép forrása: LINK

Az 1995-ös Rob Roy, Michael Caton-Jones rendezésében a XVIII. századi Skóciába kalauzol el a nézőt, ahol egy bizonyos Robert Roy MacGregor sajátos népi hőssé válik, amikor szembeszáll egy elszámolási vita kapcsán a helyi angol nagyurakkal. A főszerepben Liam Neeson élete egyik legjobb alakítását nyújtja, miközben fő ellenfelét Tim Roth alakítja, akivel a film csúcspontján látványos párbajt vív. A filmben Jessica Lang alakítja MacGregor gyönyörű feleségét. A Rob Roy egy történelem-hű, izgalmas dráma, remek jelenetekkel és alakításokkal.

2. A fegyvertelen katona

A II. világháború harcok nem csak Európában zajlottak, hanem Ázsiában is, például a Fegyvertelen katona című film által megjelenített okinawai küzdelmekben. Mel Gibson pályája legjobb rendezésében tár elénk egy megtörtént eseményt, egy bizonyos Desmond Doss őrvezető hőstettét, aki 1945 májusában 100 társát mentette meg a biztos haláltól. Bár Doss lelkiismereti és vallási okokból nem nyúlt fegyverhez mégis az amerikai hadsereg leginkább tisztelt "harcosa" lett. Andrew Garfield kivételes alakítással játssza Doss szerepét.

1. Hitler: A gonosz születése

A kép forrása: imdb.com

A legjobb Hitler-életrajzot és így a legjobb eddig elkészített történelmi filmet Christian Duguay kanadai rendezőnek köszönhetjük, aki Robert Carlyle főszereplésével, 2003-ban jelentette meg A gonosz születése című filmjét. A forgatókönyv végigkíséri Hitler életútját gyermekkorától egészen hatalomra kerüléséig. A főszerepet játszó Carlyle bár külsőre nem hasonlít a Führerre, alaposan felkészült Hitler mozdulataiból, beszéd-stílusából és arcjátékából, így egy szuggesztíven erős alakítással jeleníti meg Hitlert.

A 10 legjobb történelmi film listájára igyekeztünk több korszakból válogatni alkotásokat, bár a II. világháborús filmek így is kicsit felül-reprezentáltak lettek. Ezzel a listával szeretnénk Kellemes Ünnepeket kívánni olvasóinknak!

Boldog, meghitt és áldott karácsonyt kíván a Spei blog!

A vietnámi háború 1972-ben már 17 éve zajlott, amiből az utolsó 12 évben már az Egyesült Államok fegyveres jelenléte dominált. Az USA a déli, vagyis nyugat-barát rendszert támogatta a kommunista észak ellenében (mely viszont a Szovjetunió és Kína támogatását élvezte). Az 1972-es esztendőre a harcok már túljutottak a csúcs-időszakon és bár az amerikaiak (illetve a velük harcoló déliek) megnyerték a legnagyobb csatákat (Dak-Tó, Khe-Sanh, Hué, La-Drang) a közel 58 ezer elesett amerikai katona miatt odahaza, az amerikai nagyvárosokban tiltakozni kezdett a lakosság a harc folytatása ellen. 

A nagy washingtoni, New-York-i tüntetések, tiltakozások közben jelent meg 1972 nyarán egy világhírűvé vált fotó, mely alapjaiban változtatta meg a háborús helyzetet. A képet 1972 június 8-án készítette egy Nick Ut nevű hivatásos sajtó-fotós, az amerikai AP hírügynökség riportere egy Trang Bang nevű vietnami falu határában (Saigon közelében). A képen egy alig 9 esztendős vietnámi kislány látható, aki ruhátlanul és égési sebekkel borítva menekül a forró betonon a faluját lángba borító pusztítás elől, melyet egy amerikai támadás okozott. 

A kép forrása: abcnews.go.com

A fotót készítő, 21 éves Nick Ut a kép elkészítése után azonnal a gyerek segítségére sietett: felöltöztette és egy saigoni kórházba vitte. Phan Thi Kim Phuc testén összesen 17 műtétet hajtottak végre. A kislány egészségét így megmentették, Nick Ut pedig Pulitzer díjat kapott a képért. 

A fotó a megjelenését követően szinte azonnal hatalmas botrányt kavart szerte az Egyesült Államokban. Az amerikai katonák pusztítása elől menekülő, elkeseredett és rettegő kisgyerekek kiszolgáltatottsága illetve a képből sugárzó kétségbeesés milliókat háborított fel. Az üggyel maga Nixon elnök is foglalkozni kezdett és eleinte azt feltételezte, hogy hamisítvány. Később az amerikai kormány (és hadsereg) elismerte a kép valódiságát és a hihetetlen erővel fellángoló tüntetések hatására Nixon 1973 január 5-én bejelentette, hogy Amerika kilép a háborúból.

A kép forrása: flickr.com

A békét elhozó. híres fotón szereplő Phan Thi Kim Phuc a háború után Kubába menekült, majd onnan Kanadába szökött. Később találkozott megmentőjével Nick Ut fotóssal aki sokat segített neki könyve megjelentetésében (ebben a fotó utáni életéről ír). 

Az 1972 június 8-án készült fotó napjainkig újra és újra előkerül a vietnámi háború kapcsán, már szerepel a történelemkönyvekben is és a történészek egybehangzó véleménye szerint ha nem is önmagában lett okozója az amerikai csapatkivonások elrendelésének (és így a háború végkimenetelének), hatalmas szerepe volt abban, hogy az amerikai közvélemény kikényszerítse 1972 őszén a néhány hónapra rá bejelentett amerikai távozást Vietnámból.

Miért lett ez a blogunk neve?

A történelem egyik legkülönlegesebb és leghíresebb kitüntetését a Porosz Királyság adományozta kimagasló katonai, majd tudományos és művészi teljesítményekért (vagy tettekért). A díjat Nagy Frigyes porosz uralkodó alapította a rendkívüli katonai tettek elismerésére még 1740-ben és egészen a Német Császárság megszűnéséig vagyis 1918-ig, kerek 178 esztendőn keresztül volt megkapható (később, 1923-tól újjászervezett, polgári formájában ismét megjelent és napjainkban is léteziik). Ez a Por le Mérite [purlömerit] azaz "kiválóságért" érdemérem, mely azért kapott francia nevet (német használata ellenére), mert akkoriban az európai diplomácia nyelve is francia volt.

A kép forrása: LINK

A hatalmas elismerést jelentő érdemérem katonai változatát megkapta többek közt Gebhard von Blücher tábornok a waterlooi csatában nyújtott vitézségéért (és hadvezetésért) Manfred von Richtofen az első világháború legsikeresebb vadászpilótájaként, Erwin Rommel, első világháborús bátorságáért (főhadnagyként), Paul von Hindenburg tábornagy az első világháborús főparancsnoki tetteiért és például Széchenyi István kapitány a lipcsei csatában, Napóleon legyőzésében való közreműködéséért (mint futár).

A Pour le Mérite polgári változatát kapta többek közt Liszt Ferenc zenei munkásságáért illetve Otto von Bismarck kancellár a német egység létrehozásáért. 1918 után lett az érdemrend birtokosa Charles Darwin (1868), Giuseppe Verdi (1887) és Albert Einstein (1923). A Pour le Mérite a modern időkben is "újraéledt" kifejezetten csak polgári kitüntetésként, így az 1950-es években kapta meg Albert Schweitzer, Thomas Mann, Werner Heisenberg.

A kitüntetést nyakban viselhették és alapját egy kék színű, zománcozott máltai kereszt-forma adta, melyet négy sas egészített ki. A kereszt felső ágán egy koronával díszített arany "F" betű található, mely Nagy Frigyes keresztnevének első betűje. A máltai kereszt többi ágán a Pour - le Me - rite felirat szerepel. A kitüntetés szalagja Poroszország színeit mintázza, azaz ezüst, fekete, ezüst.

A polgári Pour le Mérite. Forrás: LINK

Érdekességek:

A Pour le Méritének fokozatai is kialakultak idővel, így: lett tölgyfalevelekkel, kardokkal, koronával ékesített érdemrend, illetve nagykereszt majd a Vörös Sas-rend fokozat. Otto von Bismarck, Helmuth von Moltke és Hermann von Kuhl katonai és polgári változatát is megkapták életük során. Adolf Hitler jobb keze, Hermann Göring pedig első világháborús vadászpilóta-sikereinek elismeréseként kaphatta meg a Pour le Mérite katonai fokozatát.